Lőrinc István: A kis kaktusz

Felragyognak a Nap első sugarai, gyengéden simogatják harmatos kis töviseimet. A napsugár csillog a vízcseppek játékában. Körülöttem egy sivatagi táj terül el, pár cserje, itt-ott egy-egy fűcsomó. Nem messze tőlem a mamám sütkérezik, kisebb-nagyobb testvéreimmel. Eltűnődöm, miért is vagyok itt, honnan jöttem? Fölöttem a kék ég ragyog, a napsugár melegéből megérzem, hogy valaki, ott fent szeret engem, gondoskodik rólam, meleget ad, fényt, harmatot, néha esőt és lengedező szellőt, ami kis töviseim között játszadozik. Ott fent a láthatatlan mennyekben van a Teremtőm, aki gondoskodik mindnyájunkról. Én pici kaktuszgyerekkorom óta csodálkozom, gondolkodom azon, hogy mily’ nagy az Ő hatalma, hogy mindennek tud parancsolni, és neki engedelmeskedik minden: a szél, a felhők, a Nap, a Hold, a harmatcseppek, és a meleg nyári eső is. Fejemen kis tövispárnákban állnak még gyengéd kis ruhám tartozékai, de amint látom, a nagyobb testvéreim és mamám öltözetében a töviseket, azok már erősek, kemények, képesek páncélként megvédeni testüket, a bordák közepén csoportokban állva. Figyelek, mit mesélgetnek idősebb rokonaim, itt a tavasz, elmúlt a hideg napok ideje, várják már a jó időt.

Egyre melegebb van, már kezdenek nagyon melegíteni a Nap sugarai, de a hozzám közeledő árnyék jelzi, hogy percek alatt, megbújhatok védelmében. Pici gyökereim mohón iszák fel a talajba került harmatcseppek hűsítő nedűjét. Egyre nagyobb a hőség, de én az árnyékban jól érzem magam. Most értem meg, miért hasznos a testvéreim bőrét borító szürkés, lisztszerű bevonat. Később újra kikerülök a napra, észreveszem, hogy másik irányból süt a Nap, és ez így történik nap-nap után. Közeledik lassú léptekkel az alkony, a sziklás dombok felett a Nap egy nagy vörös koronggá alakul át, majd lassacskán lebukik azok mögött. Körülöttünk csak szürkeség mindenfelé, a szél is elcsendesült, mintha ö is sajnálná hogy nem süt már a Nap. Kezd hűvösebb lenni, ahogy komótosan beborít az éj. Felnézek az égboltra, fényes kis pontok, valahonnan a messzi távolból integetnek nekem, kis fáklyákként fénylenek a sötét égbolton. De rajta túl mi van? Tűnődőm magamban. A láthatatlan, a Teremtő, akinek akaratából lettünk mind a Föld, a Nap, a csillagok, a Hold, a hegyek, a bokrok, a füvek, mi, a kaktuszok, egyszóval minden. Álmélkodásomban észre sem veszem, hogy a Hold már rég fent tündököl sarló alakjával, és tompa ezüstös fényben ragyogtatja be az egész tájat. Betakar, és jó éjszakát kíván az álom szárnyán.

Egy új napra ébredek, ahogy kinyitom szemeimet, keresem a Nap langyos sugarainak simogatását, de nincsenek sehol, szürke felhők borítják. Valahol távol nagy dübörgések hallatszanak. A domb felett villámok cikáznak játszva, félelmetes zaj kíséri őket, a közeledő eső páradús illata árasztja el a szomjas sivatagi tájat, amely percek alatt majdnem eltűnik a lehullott víz áradatában. Langyos vízének szétfröccsenő cseppjei lemossák kis testemről a porszemeket, melyek a szél szárnyán kerültek oda. Alattam a föld feltelik vízzel. Gyökereim elkezdik nyelni a vizet, kellemes ásványi sókkal fűszerezve, testem lassan megdagad, hamarosan bőröm is feszes lesz, zsebeim megtelnek a friss vízzel. Amilyen hevesen jött a vihar, úgy tova is száll, a sivatag tündököl az eső áztatta tájban, a napsütésben, ami újra fényt és meleget ad, éltetve családunkat, és minden más élőlényt a földön.

Hálatelt szívvel tekintek az égre, és magam elé mormolom: köszönöm neked Teremtőm, hogy gondoskodsz rólunk. A napok telnek-múlnak egymás után, árnyékom is kisebb lett, sokszor már majdnem a fejem felett ragyog a Nap, de megnőttek kis töviseim is, kicsit megvédenek az erős sugaraktól. Lassan, de szépen növekszem, már kialakultak első kis bordáim is, kezd megjelenni rajtuk a kékesszürke bevonat, ami megvéd majd a túl erős napsugaraktól. Körülöttem a nagyobb testvéreimen, de a mamán is, a csúcsi részéhez közel megjelent valami gömb alakú képződmény. Csodálkozom, nekem még nincs olyanom. Tűnődésemet viszont a nővéreim beszélgetése szakítja meg, akik boldogan veszik tudomásul, hogy olyan korba értek, amikor megjelennek rajtuk is az első bimbók, amiből később virágok lesznek. Kikacagnak, azt mondva, hogy én még nagyon kicsi vagyok, még elég sok tavaszt kell megérnem ahhoz, hogy én is virágos legyek. Körülöttem sokan vannak még, hozzám hasonló apró kaktuszcsemeték is.

Hetek után, miközben a bimbók növekedtek, egy szép napsütéses reggelen, kinyíltak a virágok, megmutatva a gyönyörű rózsaszínes belső ruháikat, közepükön egy hétágú bibével, amit körülvesznek a fehéressárga szárú, sárga portokos porzók, mint egy királynét az udvarhölgyei. Szorgos kis méhecskék szállnak virágról virágra, ahol édes nektárlakoma várja őket a virágcső tövében, közben persze lábacskájuk, fejük, hátuk a virágportól sárgállik. Így hordozzák szét a virágport egyik virágról a másikra, hogy a bibékre kerülve bejuthassanak annak belsejébe. Ez a csoda – a virágzás – csak egy-két napig tartott, s egy reggelre csupán a virág hervadt maradványai látszottak, már nem díszlettek úgy, mint előző nap. A meleg, száraz levegő hatására napok alatt megszáradtak a virágmaradványok, de alattuk egy rész zöldes maradt. Mamám tanításából megtudtam – miközben nővéreimnek elmondta, – hogy azt magháznak nevezik. Ezek után a magház növekedett meg, kialakult belőle a gyümölcs, ami eleinte zöldes színű, fehér, puha gyapjúval volt fedett.

Az időjárás is megváltozott, mintha a Nap sem lenne már olyan magasan délben, a nappalok is rövidebbek, és nincs olyan meleg sem, sok fűcsomónak leszáradtak a levelei. Éjszaka is egyre hidegebb van. Itt az ősz. A bokrokról lehulltak az elsárgult levelek. Növekedésem is lelassult, mert nincs már nappal elég meleg és fény, mint a nyár folyamán. Az öregek mesélték, hogy az ősz után a tél következik, amikor hosszúak az éjszakák, rövidek a nappalok, a Napnak nincs már elég ereje, hogy növekedésünket biztosítsa, ezért mind lassan egy pihenési, nyugalmi időszakba, téli álomba vonulunk. Szárazság van, már rég nem volt olyan jó meleg eső, mint a nyári, ami megmosná testünket a portól. Igaz vízkészleteink még jó állapotban vannak.

Nővéreimen beértek a gyümölcsök, megszáradtak és kezdenek szétmállani, elhullatva a fekete, majdnem gömbölyű magvaikat, melyeket a szél, de legtöbbször a hangyák hordanak szanaszét. Pihenünk, napról-napra elfogyasztva egy keveset az elraktározott vizünkből. Múlt nap mesélték az öregek, hogy újra elkezdenek majd hosszabbodni a nappalok, rövidülni az éjszakák, és tavasz lesz, azután meg újra nyár. Így is történt, nemsokára megjött a tavasz, az első esőkkel. Két-három napig áztatott, de ideje is volt, mert közülünk páran már szenvedtek a szomjúságtól. Jól beázott a talajunk, a víztöbblet meg hömpölyögve, mély árkokat ásva talajunkba, futott a völgy irányába, nagy sártengert hagyva maga után. Mintha varázslat történt volna, de mégsem az volt, hanem Életadónknak az áldása, kedvessége, hogy a teremtményeinek biztosítsa minden szükségletét. A fűcsomók újra kezdtek zöldülni, a bokrok eleddig száraznak tűnő ágain megjelentek a dagadó rügyekből az első kis levélkék, melyek eleinte még halvány sárgászöldek voltak, de ahogy növekedtek, egyre sötétebb, jellegzetes színt öltöttek. A napok egyre melegebbek lettek, az én fejem is növekedésnek indult, megjelent rajta egy szőrös kis pamacs, amiben rejtetten megbújtak pirosas színű kis fiatal töviseim.

A magokból előbb fehér kis gyökerecskék bújtak elő, amelyek a talajba mélyedtek, utat keresve maguknak a kövecskék között, aztán fejükről ledobva a magköpenyüket, megjelentek a kistestvéreim, akik pont olyanok, mint amilyen én voltam létezésem elején, egy évvel ezelőtt. Kis tövispárna volt a bóbitájuk, a két hegyes kis sziklevelük között. Valamelyest már megnőttem, árnyék sem takar be már annyira, így akarva-akaratlanul, el kell viselnem a meleg nyári napok déli hőségét. Még jó, hogy reggelente harmat itat meg ébredésemkor, és néha egy-egy kiadós eső árasztja el talajomat, feloldva benne a növekedésemhez szükséges tápok parányi elemeit, amelyeket gyökereim gyorsan felszívnak.

Nagyon jól megvagyok, kezdem megszokni a környezetemet, mely biztosítja létemet. Kistestvéreim is szépen növekednek már, nagyobb nővéreim és a mamám is újra virágozni készülnek, már szép nagyok rajtuk a bimbók. Virágzásuk napján nagy ünnep lesz, csodásak, díszesek lesznek és terített lakoma lesz a fürge, szorgos méhecskék számára. Minden a maga sorjában történik, hasonló módon évről évre. Az öreg nemzedékek elpusztulnak, de újabbak, a fiatalok követik őket az élet ösvényén.

Eljött újra az ősz, most én mesélem el büszkén kistestvéreimnek mindazt, amit tudniuk kell, hogy jól felkészültek legyenek az eljövendő télre nézve. Újra itt vannak a rövid, hűvös nappalok, és a hosszú, hideg téli éjszakák, szárazság van, de remélem, vízkészleteim elegendőek lesznek a tavaszi vagy nyár elejei meleg, esős időszak beköszöntéig. Új töviseim is beértek már, megfásultak, kemények, feketésszürke színt öltve, hasonlóak a korábbiakhoz.

Közeledett a tavasz, már egyes gyümölcsök lehullottak nővéreimről. Egy napon, délelőtt, ismeretlen élőlények közeledtek telepünkhöz. Emberek voltak, egy idősebb, és két fiatalabb. Lefényképezték telepünket, megszámolták hányan vagyunk, és hány közülünk az ivarérett. Aztán gyümölcsöt szedtek össze, gondosan kipergetve belőlük a magvakat, melyeket nem szórtak szét a talajon. Fehér papírtasakokba helyezték, amikre ráírták a mi nevünket, ami az ö nyelvükön Echinocactus horizonthalonius, így megtudtam, hogyan neveznek minket. Lehet hogy életem legtragikusabb eseménye történt ezután. Engem és még pár testvéremet, kisebbet és nagyobbat, kiástak a talajból, lerázták gyökereinkről a föld maradványait és becsomagoltak papírba, ezzel több napos sötétségre ítélve. Betettek csomagjaikba és elhurcoltak távol a telepünkön maradt rokonaimtól. Eleinte úgy megijedtem, hogy még sírni sem tudtam. Miután meggyőződtem arról, hogy csak egyedül vagyok a sötétben, elkezdtem keservesen sírni, igaz, könnyem nem hullott, csak befelé folyt, a lelkemet még jobban keserítve.

Egy este, miközben elrablóim egy sárga, buborékos italt iszogattak, engem is és társaimat is kicsomagoltak. Fény volt de nem volt sem a Hold sem a Nap, ekkor láttam meg, mily’ sokan vagyunk és mily’ sok nemzetségből. Közülük néhánnyal még beszélni is tudtam – távoli rokonaim lévén bizonyára – nehezen, de megértettük egymást. Aggódtunk mind, szomjasak voltunk, gyökereinkről a nedvszívó szálacskák rég leszáradtak, vágytunk egy kis napfény , és egy jó, friss nyári meleg eső után. Mindezek helyett visszacsomagoltak és utaztunk tovább. Elég sok idő telt el így, már kezdtem a színemből is veszíteni, mire kicsomagoltak. Ekkor már igazi napsütés volt, bár nem olyan, mint szülőhelyemen, mégis örvendtem neki.

Laci bácsi, aki az új gazdám lett (élőhelyemen szabad voltam), gondosan talajba tette a gyökereimet. Megvigasztalódtam. Végre valami jó történik velem, habár, a talaj nem volt olyan ízű, mint szülőföldemen. Beültetésem után pár napra kaptam egy kis frissítő öntözést is, ami a harmatot volt hivatott helyettesíteni. Kora tavasz lehetett, de semmi sem volt olyan, mint az én telepemen, a mama (vajon mit csinál?) és testvéreim mellett. A talaj, amibe gyökereim kerültek, egy edényben lapult, melynek alján egy szűk kis nyílás volt a víz kieresztésére. Ritkán öntöztek meg, néha tápoldatos vizet kaptam, de egy sem volt olyan, mint az otthoni nyári eső. Fény volt, de egy üvegfalon keresztül kaptuk megszűrten, nem volt az az igazi nyári nap, mint az otthoni. Közelemben voltak rokonaim is, akikkel néha felidéztük az emlékeinket, a szülőföldi viszonyokat, de ilyenkor mindig nagyon elfogott a honvágy. Nyitott kérdés maradt mindig: Vajon az otthoniak hogy vannak? A telepünkről szüretelt magok, egy részéből, kis kaktuszok keltek ki. Igaz, nem voltak mellettem a kis árvák, köztük a kisöcséim, akiket megtaníthattam volna legalább arra, amit én még a telepünkön megtanultam, de tudtam hogy az üvegház a jelenlegi otthonunk – melyik sarkába vannak elhelyezve.

Egy nyári reggelen, Laci bácsi betett több társammal együtt egy ládába cserepestől és elszállított valahová, elég távolra, ahol újra a szabadba kerültünk. Ez nem a lelőhelyem volt, de kint voltunk, érezhettük a Nap melegítő sugarait. Másnap, hajnalban kaptunk a párából, a harmatból, és lassan kezdtük majdnem úgy érezni magunkat, mint otthon. Elkezdtünk növekedni is, de persze nem olyan ritmusban, mint régen. Lett itt is egy új kis tövispárnám. Fogolytársaimmal együtt kezdtük jobban érezni magunkat. Mire megszoktam ezt az új környezetet, egy másik esemény változtatott az életem folyamán. Laci bácsi, a gazdám, odaajándékozott egy István nevű fiatalembernek, aki kicibált az edényemből, becsomagolt és magával vitt egy újabb helyre.

Mikor kicsomagolt, láttam a szeme csillogásából, hogy nagyon boldog, amiért én hozzá kerültem, az ő tulajdonába. Miután beültetett, még névcímkét is tett mellém. A talajom itt sem volt olyan, mint a szülőföldemen. Üvegházba kerültem távolabbi rokonaim mellé. Voltak közöttük kb. olyan idősek, mint én, de voltak sokkal idősebbek is. Egyesekkel közülük találkoztam már Laci bácsi, előző gazdám üvegházában. Soha többet nem láttam a szabad eget, nem öntözött harmat, nem simogatta lapos kis bordáimat a nyári szellő, be voltam zárva egy üvegházba. Néha más-más hely jutott, de csak bent maradtam, kaptam olykor egy kis öntözővizet, de növekedésem lelassult annyira, hogy majdnem leállt. Télen sokszor fáztam, reszkettem, de nem figyelt rám senki. Mindez még nem volt elég! Megtámadtak a gyökértetvek, amelyek az egyébként is kevés kis nedvemet kezdték kiszívogatni a parányi, de megszámlálhatatlan sok seben keresztül, amelyeket a gyökereimen ejtettek. Egy furcsa öntözést követően ezek elpusztultak, de a többi körülmény maradt a régi.

Szerény kis imám felszállt tőlem a földről a Magasságos Teremtőig, aki meghallotta és ihlette gazdámat e sorok megírására.

Én, ”A kis vad”, ahogy a gazdám nevez, remélem, még sokáig fogok élni jobb viszonyok között. Mindezt – ha a jó Isten is úgy akarja – amikor majd nagymama leszek, szeretném elmesélni unokáimnak is.

Azóta már új földben és nagyobb cserépben vagyok, ahol lehet, hogy jobban fogok fejlődni. Ezt majd meglátjuk …

Lőrinc István

Nagybánya, Románia

yy
Címkék