Kártevők

A kártevők elleni védekezés a legfontosabb tennivalója egy kaktuszgyűjtőnek. E nélkül nem lehet egészséges, szép növényeket hosszú ideig nevelni. Egy gyűjtemény megfelelő hely a kártevőknek, itt nagy mennyiségben megtalálják tápnövényeiket legtöbbször ideális körülmények között, és ha nem irtják őket rendkívül gyorsan elszaporodnak és tönkretesznek, elpusztítanak, elcsúnyítanak mindent. Éppen ezért nem meglepő, hogy mint az élet minden területén itt is a megelőzésre kell törekedni. A rendszeres, tervezett vegyszeres védekezés nem csak hatékony hanem jól tervezhető és egyszerűbb is. Bár léteznek biomódszerek is, de nem kellő hatékonyságuk, nehézkes, gazdaságtalan voltuk miatt elsősorban és különösen a lakásban tartott gyűjtemények esetén kell előnyben részesítenünk, ahol mindenféle vegyszer használata kerülendő. Megfelelő stratégiát lehet adni de ne feledjük, hogy a személyes tapasztalatok, adottságok mindenképpen befolyásolhatják a hatékonyságot. A legveszélyesebb kártevők a takácsatka és a gyapjastetű. Ezek fordulnak elő a leggyakrabban és a legtöbb problémát is ők okozzák. Kétféleképpen juthatnak be gyűjteményünkbe: behurcolással és a természetből, ugyanis számos faj őshonos nálunk. A gyapjastetűk fehér gyapjas 2-3 mm hosszúságú lassan mozgó állatok. Először a növények tövénél, egyes fajoknál a csúcs körül jelennek meg. Később, ha nem védekezünk akkor hatalmas mennyiségben elszaporodnak és valósággal kiszívják a növényt. A takácsatka sokkal alattomosabb, pirosas színű, kicsi egytized mm hosszúságú ezért majdnem láthatatlan. A növények bőrén szívogatnak, igen gyors mozgásúak és nagy tömegük ellenére nehezebb a fertőzés felismerése. Általában a csúcsi vékonyabb bőrszövetű, friss hajtásokon jelennek meg és szeretik a kis magoncokat is. Szívogatásuk miatt a növény bőre véglegesen elhal, elcsúnyul, deformálódik. Nem kezelt fertőzés esetén pedig az egész bőrfelület elhal és a növény elpusztul. Gyakran kérdezik a gyűjtők, hogy milyen betegség miatt pusztulnak, nem nőnek a kaktuszaik. Az általuk leírt főbb tünetekből is már legtöbbször meghatározható a kártevő. Az évi legalább kétszeri- tavaszi és őszi- vegyszerezés a tapasztalatok szerint teljes védelmet nyújt. Ez általában csak rendhagyó esetekben nem elegendő és ilyenkor már érdemes az adott fajra kifejlesztett célzott szert használni a biztos eredmény érdekében. Jól használható a közismert BI-58, évente kétszeri az öntözővízzel történő kijuttatással. Mindig használjunk nedvesítőszert, (pl. Nonit) ugyanis például a gyapjastetű sűrű bolyhai távol tartják a vízcseppeket. Az alkalommal élve használjunk gombalőszereket is, főleg a tavaszi és őszi időszakban mikor egy esetleges hűvösebb idő veszélyezteti kaktuszainkat. Ezek lehetnek Zineb, Orthocid, Fundazol. A BI-58 ugyan pusztítja a takácsatkát, de a két beöntözés között szükség lehet speciális atkaölő szerre is, ilyen pl. a Neoron. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy kemikáliákat lakáson belül semmiképp ne használjunk, például vigyük őket olyan helyre ahol ezt veszély nélkül megtehetjük. A második pedig, hogy minden előírást tartsunk be, használjuk a megfelelő védőfelszereléseket ezek nélkül ugyanis magunkat is megmérgezhetjük!

Takácsatkák (Tetranychidae)

Helytelen népies neve: vöröspók. Apró, 0,4 mm nagyságú. a felnőttnek négy, a lárvának három pár lába van. Károsak mind a lárvák, mind a kifejlett egyedek. Szájszervük szúrásra és szívásra alkalmazkodott. A takácsatka átszúrja a növény bőrszövetét és szívogatja a sejtnedveket, ugyanakkor a sejtekbe juttatja mérgező nyálát. A szúrás helyén barnás-rozsdás színű foltok jelennek meg. A kártevő májustól októberig támad, erőteljesebben tavasszal és nyáron. A megtámadott szövetek sejtjei közti kapcsolat felbomlik, a sejtek belső tartalma kiürül és levegővel helyettesítődik. Ha nem védekezünk idejében az atka ellen, a szártőt egész kerületén károsítja és lassacskán halad felfelé a tenyészcsúcsig. A növény vöröspók által megtámadott része barna-rozsdabarna színű, száraz felületű lesz, többé nem vesz részt az anyagcserében, nem fejlődnek rajta új hajtások és virágok sem. A növény elég rövid idő alatt elpusztul.
A takácsatka szűznemzéssel (megtermékenyítetlen petével) is szaporodik, egy évben 10-18 atkanemzedéket is létrehozhat. Az évről-évre való fennmaradásukat az áttelelő nőstények biztosítják, amelyek a hideg évszakban a talaj felső rétegeiben, levelek, talajrögök, növényi maradványok alatt, fák kérgének repedéseiben, melegágyak, üvegházak farészeiben húzódnak meg. Az atkákat a szél, madarak, rovarok terjesztik, de önálló helyváltoztatással is terjedhetnek. Az ismert takácsatka fajok száma több százra tehető, közülük a kaktuszokat több faj is megtámadhatja. A legérzékenyebb kaktuszok: Rebutia, Aylostera, Chamaecereus, Coryphanta, Echinocereus. Más kultúrnövényeket is megtámad, például a krizantémot, hortenziát, alma-, szilva-, körtefát és a burgonyát.

A pajzstetvek (Coccoidae)

A pajzstetvek az egyenlőszárnyú rovarok (Homoptera) egyik csoportja. Kis, vagy apró termetű (10 mm-nél kisebb), viaszkiválasztó, szipókás rovarok. Általában ivarosan szaporodnak, de egyes fajoknál szűznemzés is előfordul. A legtöbb pajzstetű petéket rak, de vannak elevenszülők is. Évente több nemzedékük van. Kétségtelen, hogy az összes szipókás rovarok között a legkülönösebb formájuk a pajzstetveknek van. Gyakran már nem is látszanak állatoknak, legalábbis a nőstényeik. Ezeket a háti mirigyeikből kiválasztott kemény viaszpajzs fedi. Ez alatt rakják le petéiket és ennek védelme alatt kelnek ki a lárvák. Az egyedeken kialakult fedőpajzsok, ha összeérnek, valóságos kérget képezhetnek a növényen, amelynek színe szürkésfehér, vagy barnás. Ha ez a bevonat egy kis hegyes fácskával letolható akkor biztos, hogy pajzstetűnk van, ha nem tolható le, akkor csak valami bőrdudor, ami túlzott forróság vagy hideg hatására keletkezett, de anyagcserezavar is lehet. A fiatal pajzstetvek kezdetben csaknem olyanok, mintha parányi atkák volnának, s eleinte még elég mozgékonyak, lassan mászkálnak hat rövid lábacskájukkal. A hím lárvákat mindig viaszburok veszi körül, a kész hímek végül ebből vergődnek ki. A hímek törékeny, kétszárnyú, szájszerv nélküli lények, amelyek rövid életük során ide-oda röpdösnek. A nőstényeknek sohasem nő szárnyuk, tehát a felnőtt állatok gyakran a lárvákhoz hasonlók. Számos faj megtartja lábait, a táplálkozási helyen ide-oda vándorol. A legtöbb pajzstetű nőstény azonban sohasem hagyja el azt a helyet, amelyen egyszer szívását megkezdte. Párzás után alaktalan tömeggé duzzadnak, végtagjaikat levedlik, testüket viaszburokkal veszik körül. Ugyancsak a pajzstetvek családjába tartoznak az úgynevezett viaszos pajzstetvek (Pseudococcoidae fajok). A nőstények testét lágy, fehér viaszszemölcsök vagy sűrű szálakból álló fehér viaszváladék borítja, ami tulajdonképpen a pajzsot helyettesíti. Egyesével vagy csoportosan telepszenek meg, főként a szártagok elágazásainál és a szemölcsök tövénél. Kedvezőtlen környezeti feltételek esetén (+ 2oC alatti hőmérsékleten) a lárvák lehúzódnak a talajba, és a gyökereken, főleg azok elágazásaiban telepszenek meg. A pajzstetvek szúró-szívó szájszervükkel átszúrják a szöveteket, és sejtnedvvel táplálkoznak. A zöld növényi részeken világos szívásfoltok keletkeznek. A megtámadott növény gyengén fejlődik, nem nő, összeaszalódik, nem virágzik, súlyosabb esetekben el is szárad. A fertőzött részeken a pajzstetvek által kiválasztott, cukorban gazdag "mézharmat"-ra korompenész telepszik. A megtámadott növény könnyen felismerhető a fehér, gyapjas, vattacsomókhoz hasonló védő viaszburokról - amely alatt a tetvek szívogatnak - és a fekete, koromszínű rétegről. Mivel a pajzstetű-nőstények helyben élők, önálló mozgásra képtelenek, hátukat viaszgyapjú vagy pajzs fedi, rovarokra egyáltalán nem hasonlító élőlények. Ezért a tapasztalatlan személyek nem is ismerik fel a nőstény pajzstetűben a rovart. Találkoztam egy kaktuszkedvelővel, aki büszkén mutatta, hogy mennyire szép az Aporocactus flagelliformis-a, mennyire mutat a zöld alapon a sok vattaszerű pamacs, és még csak nem is sejtette, hogy azok szívogató tetvek. A növény már alig élt. A gyűjteményekben gyakrabban előforduló pajzstetű fajok az alábbiak:

  • Apró kaktuszpajzstetű (Diaspis echino-cacti): Üvegházi kaktuszok kártevője. A kaktuszok törzsén és az ágakon elhelyezkedő, mintegy 2 mm átmérőjű fehér pajzsok tömege alatt sárgás, körte alakú tetvek szívogatnak.
  • Gyapjastetű (Planococcus citri): A korompenészes növényen elrejtőzve, rendszerint csoportosan megtalálhatók e fehéren viaszos pajzstetvek is. Ha a növény nem korompenészes, a fehér vattaszerű csomók akkor is feltűnőek.
  • Viaszos gyökérpajzstetű (Rhizoecus falcifer): kaktusz és pálmafélék gyökerein és szárrészein élősködő, fehér színű pajzstetű. Ha a növényt a cserépből óvatosan kiütjük, a gyökérlabda felszínén és a cserép falán fehér, penészszerű foltokat vagy bevonatot találunk.
  • Hosszúfarkú kósza pajzstetű (Pseudococcus adonium): Csoportosan szívogató, 3-5 mm nagyságú, ellipszis alakú rovar. Teste pirosas színű, fehér viaszszemölcsökkel borított. Testének peremén 17 pár nyúlvány van. Testvégi páros nyúlványa olyan hosszú, mint a teste. Helyváltoztató. A növény törzsén fényes mézharmat és korompenész bevonat látható.
  • Rövidfarkú kósza pajzstetű (Pseudococcus citri): A rovar leírása megegyezik a hosszúfarkú kósza pajzstetűnél leírtakkal, de testének színe világossárga vagy sárgásbarna, testvégi nyúlványai pedig rövidek.
  • Gyapjas kaktuszpajzstetű (Erinococcus cactarum): Eléggé nagy faj, teste ovális, 3 mm hosszú és 1,4-1,6 mm széles. Testének szélén számtalan tüske alakú viaszkiválasztó mirigy van, amelyek finom gyapjúszálakhoz hasonló váladéka főleg a test hasi és háti részét fedi be. A test színe pirosas vagy lilás. A pajzstetű a kaktuszok húsos szárán csoportosan szívogat.

Életmódjukból eredően a pajzstetvek meghatározása nem könnyű, és a kisebb fajoknál csak mikroszkóppal lehet a fajt megközelíteni. A gyakorlatban nem is annyira fontos a fajok meghatározása, mivel azonos módon támadják és károsítják a növényeket, ezért azonos módon kell védekeznünk ellenük. Sokkal fontosabb, hogy felismerjük a jelenlétüket a szabad szemmel is látható jellegzetességeik alapján. Fontos a növények állandó figyelése és szükség esetén a sürgős védekezés.

Gyökérfonálféreg (Nematoda) - (Cisztaképző fonálférgek - Heteroderidae)

A kaktuszok gyökérfonálférgét Európában először Hollandiában észlelték 1932-ben. Őshazája valószínűleg Mexikó, ma már gyakorlatilag egész Európában és az USA-ban elterjedt. A kaktuszok gyökérfonálférge (Heterodera cacti) a répa fonálférgével (Heterodera schahti) és más fonálféreg fajokkal áll rokonságban.

A Heterodera cacti apró, kb. 1 mm hosszú féreg. A petékből kikelő lárvák 0,5 mm nagyságú, színtelen férgek, amelyek szabadon vándorolnak a talajban, évente maximum két métert. Ha alkalmas gazdanövényre találnak (nem feltétlenül kaktuszra), befúródnak a gyökerekbe, a száj tőrszerű szervével a gyökerekbe rögzülnek és külső vagy belső élősködővé válnak. A nematódák a körülöttük lévő szövetekből kiszívott nedvvel táplálkoznak. Az ivarérett hímek addig vándorolnak a talajban, amíg nőstényre nem találnak. A megtermékenyítés után a nőstények teste 150-400 petével telt, úgynevezett "ciszta testté" alakul át. A ciszta vastag burokkal borított, 0,5 mm átmérőjű, körte vagy citrom alakot vesz fel. Az anyaállat elhal, a ciszta burka lassan sárgává, majd barnává válik, és így akár 5-7 évig is ellenáll a talajban a rothadásnak. A gyökerek a cisztaképződés miatt felrepednek, majd elrothadnak, így a ciszta szabaddá válik. A ciszták a nyár folyamán érnek be és a talajban, a gyökerek között telelnek át. A következő tavasszal a peték egy részéből kikelt lárvák a cisztából távoznak és elindulnak táplálékot keresni. A Heterodera-k sajátossága, hogy az első évben a petéknek csak egy részéből kelnek ki a lárvák, a többiből csak a második vagy a harmadik évben. Ennek ismerete gyakorlati jelentőségű. Egyes peték a cisztaburoktól védetten 6-7 évig is fertőzőképesek maradnak. A peték kikelését a kaktusz gyökereiből kiinduló szöveti ingerek segítik elő. A gyökerektől távol lévő ciszták átlagosan hosszabb ideig maradnak nyugalmi állapotban, ezért az átültetés alkalmával behurcolt ciszták évekig lappangó fertőzési gócot jelentenek.

A fentebb ismertetett jellegzetességekből nyilvánvalóvá válik a nematódák kaktuszokra kifejtett hatása. Az elsődleges fertőzés csak egyes hajszálgyökereket érint, amelyek a nyár folyamán el is rothadnak. Ez alig észrevehető hatással jár. A vegetatív növekedés esetleg egy kissé lelassul, ez azonban más okból is előfordulhat. A virágzási készség nem változik.

A következő évben, amikor a gyökerek között fekvő cisztákból százszámra rajzanak ki a lárvák, és ennek következtében száz meg száz hajszálgyökér fertőződik meg, a hatás már láthatóvá válik. Az első kora tavaszi megindulás után, a tavasz végén megáll a növekedés, a test fonnyad, mint a téli, nyugalmi időszakban és hajlamos a vöröses elszíneződésre. A már meglévő bimbók növekedése lelassul, kicsik és gyengén fejlettek lesznek, esetleg el is száradnak és lehullanak. ha ezeket a fonnyadás jeleit viselő növényeket bű öntözéssel életre akarjuk kelteni, biztos elrothadnak. Az ilyen növényt ki kell venni a földből és figyelmesen meg kell vizsgálni mind a gyökereket, mind a cserépben lévő földet. Abban az esetben, ha fertőzött, a gyökér-tömeg rövid és fokozatosan, kócosan elágazó, mivel minden gyökér a fertőzési góc felett oldalgyökereket fejleszt. A régebbi gyökerek csonkjai barna színű, gyakran kissé csomós rothadási helyekben végződnek. Ezek a növények még áttengik a telet, de a fertőzést követő harmadik évben már egyáltalán nem növekednek és nem virágoznak. Nemzetségtől és fajtól függően is igen különböző a kaktuszok ellenálló képessége a nematódákkal szemben. Vannak esetek, amikor egyes gyorsan növő gyökerek elnövekednek a kevésbé mozgékony nematódáktól. Ezért átmenetileg egy kicsit rendbe jönnek a szóban forgó növények, mindaddig, amíg a vándorló fonálféreg lárvák megint utolérik ezeket a távolabbi gyökérrészeket.

Másod- és harmadéves fertőzés esetében a károsított gyökérvégekből felszívódó rothadás miatt a növények már elpusztulhatnak. Ha fertőzésgyanús növényt akarunk megvizsgálni, a cserépből csak olyan helyen szabad kiszedni, ahol a lehulló föld nem juthat fertőtlenített, felhasználásra váró földre, a helyiség padlójára vagy más cserepekben lévő növényekre. A növény gyökereit egy fehér zománcú edényben (leveses tányérban) jól megmossuk. Amint az iszap és homok leülepedett, a tányér szélére rakódnak le az úszó részecskék, közöttük az idősebb nematóda ciszták is. Ha jó minőségű nagyítóval vizsgáljuk az edény szélét, nem kerülheti el a figyelmünket a ciszták jelenléte, főleg azért, mert régi fertőzés esetén ezek tömegesen fordulnak elő. Biztos diagnózist csak ekkor mondhatunk ki.

Az egész fertőzött földmennyiséget, a levágott gyökér és más növényrészeket olyan helyre kell vinni, ahol már nem veszélyezteti a gyűjteményt. A legjobb védekezés a megelőzés, vagyis ha megakadályozzuk a kártevők behurcolását a gyűjteménybe. Ajánlatos az újonnan beszerzett növényeket egyenként, külön-külön ültetni a cserepekbe, két évig karanténban tartani és gondosan figyelni őket, vigyázva arra, hogy ne álljon fenn a fertőzés veszélye edényről-edényre.

Megjegyezzük, hogy az import növények az őshazából nem jelentenek fertőzési veszélyt. Az átültetésnél soha nem szabad már használt földet az újhoz hozzákeverni. Az edényeket és a szerszámokat gondosan meg kell tisztítani és fertőtleníteni.

Gyökérgubacs-fonálféreg (Meloidogine incognita)

A román szakirodalomban 1970-ig Heterodera marioni néven volt ismeretes, és az egyezik legveszélyesebb növényházi kártevőként tartják számon. Ez a faj a természetben különösen a trópusokon van elterjedve, a mérsékelt égövön csak üvegházakban található. Mérete 0,4-1,8 mm. A nőstény 300 - 1000 petét rak le a kaktusz gyökereibe. A lárvák az első vedlés után válnak mozgékonnyá, megkezdik helyváltoztatásukat. A növények gyökere irányába mozognak, abba be is hatolnak. A lárvák a száj szúró-szívó, tőrszerű részével a belső bőrszövetbe és a szállítóedényekbe rögzítik magukat, ahol 20-30 napig intenzíven táplálkoznak. Ezután a lárvák egymás után négyszer vedlenek, és az utolsó vedléskor nőstényekre és hímekre differenciálódnak.

A gubacsképző-fonálféreg speciális váladékot termel, amely serkenti a sejtek növekedését (óriás sejtek jönnek létre). A gyökereken köles nagyságtól dió nagyságig terjedő daganatok, gubacsok képződnek. A gubacsokon keresztül könnyen behatolnak a rothasztó baktériumok és gombák. A gubacsok alatti gyökerek elrothadnak, elhalnak, a növény fejlődése megáll, nem virágzik és lassan elpusztul. A fonálféreggel fertőzött növényt nagyon nehéz megmenteni, gyakorlatilag csak a kaktuszok menthetők meg. A dísznövényeken a kaktuszokon kívül a ciklámen, kankalin, oroszlánszáj, dália, hortenzia, pünkösdi rózsa, begónia, petúnia, rózsa és sok más növény gyökereit támadja meg ez a veszélyes kártevő.

A földigiliszta

A földigiliszta a talajban lévő szerves anyagokkal táplálkozik, amelyet az útjába eső talajjal együtt nyel el. A bélcsatornájában a szerves és szervetlen anyagok bekeverednek. Miután a bélcsatornából a tápanyagok felszívódnak, a lenyelt talajt ürülékként a föld felszínére üríti. A földigilisztának jelentős szerepe van a talaj termékenysége szempontjából, mivel járataival lazítja a talajt, ami könnyíti a víz és a levegő behatolását a gyökerekhez, valamint a gyökerek eljutását a vízben gazdagabb, mélyebb rétegekbe. Ezen kívül a mélyebb rétegekből a talajt a felszínre hozza, szerves anyag tartalmát növelve megnemesíti azt. Az ürülékben ötször annyi nitrát, kétszer annyi vízben oldható foszfor, tizenegyszer annyi oldható kálium, kétszer annyi magnézium és nyomelem található, mint a környező talajban. Ezek az elemek feltétlenül szükségesek a növények normális fejlődéséhez. Érdekes módon, a földigiliszta csak azokat az anyagokat és mikroorganizmusokat nem használja el, amelyekre a növényeknek szükségük van. Azokon a területeken, ahol a talajból a vegyszeres növényvédelem a gilisztákat kipusztította, megpróbálják azokat újra telepíteni. Ha a talajban nincs elég korhadó növényi anyag, a földigiliszták friss növényi részeket húznak be járataikba, amelyek ott elkorhadnak és táplálékul szolgálnak. A giliszták általában ártalmatlanok, de ha egy adott cserépben túl sokan vannak, ártalmassá válhatnak, mivel kénytelenek a növény vékony gyökereivel is táplálkozni. Láttam egyszer egy cserépben tartott Zygocactus-t, amely egy ideig szépen növekedett és virágzott, de egy idő után kezdett tönk-remenni. Amikor a cserépből kivették, majdnem teljes egészében hiányzott a gyökere, a föld pedig tele volt gilisztával. A kertbe kitett cserépbe a giliszta könnyen bejuthat a cserép aljáén lévő, a fölösleges vizet kieresztő nyíláson. A giliszták elpusztulnak, ha kiszáradnak. Tudományos kutatások kimutatták, hogy egy földigiliszta bélcsatornáján évente 0,15 liter föld halad keresztül. Ennek alapján, ha egy 10 × 10 × 10 cm-es cseré földjébe egyetlen földigiliszta bekerül, akkor elméletileg két év után kénytelen lesz táplálékul a növény gyökereit is felhasználni életben maradása érdekében. A számítás alapja, hogy az 1 literes cserép tartalmának 20%-a gyökér, 20%-a nagyobb méretű kavics és csak a maradék 60% a föld, amelyet a giliszta, táplálékszerzés céljából négy év alatt teljes mennyiségben átdolgoz. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a kaktuszok földjének csak 1/3-ad része a humifikálódott szerves anyag, akkor a giliszta a cserép egész tartalmát két év alatt átdolgozza.

Meztelen csigák (limax sp.)

A csigák szájnyílását három mozgékony ajak veszi körül. A szájnyílás a garatban folytatódik, amelyben az állkapocs (maxilla) és a reszelő (radula) található. Az állkapocs félhold alakú kitin lemez, amely a garat felső részén helyezkedik el. A reszelő szintén egy rugalmas kitin lemez, felületén számtalan, több sorban elhelyezett apró fogacskával, amelyek a reszelő fogaihoz hasonlóak, de csak erős nagyításban láthatók. Ez a szerv a garat fenekének nyelv alakú duzzanatát vonja be, amely előre-hátra mozogva felaprózza és továbbítja a növényi eredetű táplálékot. A meztelen csiga főként azokat a növényeket rágja károsítja, amelyeket nyáron a szabadban, közvetlenül a földön tartanak. Függetlenül a tövisek sűrűségétől és keménységétől, a meztelen csiga felmászik a növényekre és megrágja a zsenge, növekedésben lévő szárcsúcsot. Mivel a csúcson csúnya seb képződik, a növény további rendes, szabályos növekedése lehetetlenné válik. Egy idő után a megsérült rész szélén újabb hajtások jelenhetnek meg. A legtöbb, ilyen módon megsérült növény elveszíti eredeti, jellegzetes alakját, szépségét. Az új sarjakat le lehet vágni, gyökereztetni, majd elültetés után nem marad más hátra, mint a várakozás addig, amíg újra szép, szabályos növény fejlődik ki belőlük. A puha testű, tövis nélküli, vagy magas bordájú kaktuszokat (Epiphyllum, Myrtillocactus, Echinocereus subinermis) a csigák bárhol megrághatják, A meztelencsigák az árnyas, nedves, hűvös, gondozatlan helyeket kedvelik. A szabadban általában nem jutnak el a napos helyen, polcokon tartott növényekhez. Az éjjeli és a kora reggeli órákban támadnak, nappal a föld repedéseibe, cserepek, növényi maradványok alá húzódnak, másként kiszáradnának. Akkor, amikor a növényt a kertből a teleltető helyiségbe visszük, minden egyes cserép alját és a gyökerek körüli földet ellenőrizni kell, megelőzve ezáltal a csigák behurcolását. Sajnos, a nagy üvegházakban, ahol nagy mennyiségű földre van szükség, sok meztelen csiga is bekerül is bekerül az ágyásokba. Kisebb gyűjteményekben, ahol a téli hónapokban a növényeket teljesen szárazon tartják, a cserepekkel bekerült csigák kiszáradnak, de nincsen kizárva, hogy közvetlenül bevitelük után nem károsítják meg a növényeket.

Rágcsálók

Ha télen az egerek és a patkányok az épületben húzódnak meg, többnyire elraktározott gabonával táplálkoznak. Mivel a gabonaszemek nagyon kevés vizet tartalmaznak, az állatok kénytelenek nedvdús táplálékot is fogyasztani: répát, gyümölcsöket, vagy ha véletlenül bejutnak a kaktuszok teleltető helyiségébe, megrágják azok nagy mennyiségű vizet tartalmazó testét is. Elsősorban a puha tövisű és a kevés tövissel rendelkező fajok esnek a rágcsálók áldozatául. Leggyakrabban a szár alsó, talaj közeli, tövis nélküli részén hatolnak be a szár belsejébe. Személyesen láttam egy nagy méretű Astrophytum myriostigma példányt, amelyben az egerek alagutakat fúrtak, és egy ősszel be nem ültetett Neochilenia példányt, amelybe az egerek a gyökér felől hatoltak be és teljesen kirágták a növény belső részét. Tavaszra csak a száraz epidermisz és a tövisek maradtak meg.

Vigyázat! Különös gondot kell fordítani a teleltető helyiségek rágcsálókkal szembeni biztonságára!

Készítette: Szabó Gábor

Címkék

Címke

Szerző