Vissza-visszatérő emlék: Isla Margarita, Venezuela 4., befejező rész

y
Kaktusz-Világ
Abstract

This is the fourth and last part of the travel of the Author to the Venezuelan Isla Margarita. After a well sleeping he departed to Canaima on a local aircraft. Travelling by local cars, he reached the Mountains of Devil (El Montaña del Diablo). As the Author does not speak English, he was very grateful to a Slovakian couple to translate to him. Canaima is the 7th largest national park in the world, it is the land of the Penom Indians. After visiting many picturesque places, he also visited the 979 m high Salto Angel waterfall. After returning to the hotel, he also visited a degraded habitat of a coast Melocactus population.

Kivonat



Vízesés a Canaima Nemzeti Parkban, Venezuela.



A Szerző egy hűs vízesés oltalmában.

Este hamar lefeküdtem, most éjjel három óra van, csak bámulok ki az ablakon, messze még a reggel. Hallatszik a tenger morajlása, fáradhatatlanul ontja magából a hullámokat. Nem lett a barátom, imádom, de ez a kavargó áradat több a soknál. A sziklák közt örvénylő víznek is megvan a maga szépsége. Akik azért jöttek, hogy jókat úszkáljanak és napfürdőzzenek, ebből nekik csak az utóbbi jött össze. Időm még bőven van reggelig, így átnézem a magammal hozott útikönyvet, ebből idézek:

"Az ősi legenda szerint, amikor Isten a világot teremtette, az oktondi ördög mindenbe beleszólt. Ám olyannyira belefáradt az örökös okvetetlenkedésbe, hogy a hatodik napon elaludt. Isten akkor teremtette Venezuelát, s adott néki ezerféle kincseket: nemesfémeket, töméntelen vasat, kőolajat és a majdani turistáknak is kedveskedve, lélegzetelállítóan gyönyörű tájakat."

Az ajtón dörömbölnek. Úgy aludtam el könyvvel a kezemben, hason fekve, most felriadok. Alig találom meg a kilincset, a küldönc az óráját mutatja, van még fél órám, hogy elkészüljek. Tízévenként egyszer, ha előfordul velem, hogy elalszom, most sikerült. Hamar összekapom magam, s már robogok is lefelé, persze gyalog, és hármasával veszem a lépcsőket. A recepción átveszem a reggelim, becsomagolva, névvel megcímkézve, szobaszámmal. Ez igen, ez kiszolgálás! Ha a tartalma is ilyen lesz, ideköltözöm! Megérkezik a kisbusz, már ketten ülnek benne. Mint később kiderül, egy szlovák házaspár. A férj szerencsére jól beszél magyarul. A sofőr elkéri a nálam lévő papírokat, int, hogy beülhetek. A szállóból csak én utazom egyedül, kényelmesen elhelyezkedem, mert 40 perc az út a reptérig. A végén tízen jövünk össze. Beterelnek bennünket egy szűk folyosóra, elkérik az útlevelet, a csomag nem érdekli őket. Aki túl van az adategyeztetésen, már indulhat is a várakozó kis repülő felé. Én, naiv, udvariaskodom, a végén még a szárnyra ülök, ahonnan nem lehet fényképezni, csak ha kívülről foglalnék helyet, de úgy meg huzatos. Most, hogy helyet foglaltam, kezdek körülnézni. A gépnek hiányzik a padlója, csupaszon állnak a merevítő gerendák, az ülésem kicsit el van szabadulva, egy rögzítő csavar hiányzik. Olvastam és hallottam már ezt-azt ezekről az agyonhasznált gépekről, most tapasztalom a valóságot. Lehet, hogy a hotelben tudtak valamit, azért készítették olyan gondosan, névvel, címkével a túlélő csomagot. A gép lassan köhögve, prüszkölve gurulni kezd. Már nincsen visszaút, irány Canaima!
...

Címkék